Kiterjedés és népesség szempontjából a legjelentõsebb állam a balkáni övezetben. Területe 238.391 km2, Kelet-Európában fekszik, a Moldovai Köztársaság, Ukrajna, Magyarország, Bulgária és Szerbia között. Keleten a Fekete-tenger határolja, a legfontosabb domborzati formái a hegyek (az összterület 31%-a), a dombok és fennsikok (az összterület 33%-a), valamint a sikságok (az összterület 36%-a).

Románia fõvárosa Bukarest, az ország területe 4 földrajzi övezetre, régióra osztható: Erdély, Havasalföld, Moldva és Észak-Dobrudzsa, melyek tovább tagolhatók a 41 megyére. Az ország lakossága körülbelül 21,7 milliós fõt számlál, különbözõ nemzetiségûeket: románok (90,2%), magyarok (6,6%), cigányok (2,4%), ukránok (0,3%), németek (0,28%). Hazánkat, gazdasági szempontból, fontos mezõgazdasági és turisztikai erõforrásai és fegyelmezett, vendegszeretõ és toleráns népe jellemzik.

Az ország földrajzi fekvése befolyásolja az éghajlatot is, ami mérsékelt kontinentális. Az évi átlaghõmérséklet nem sokat változik a hosszúsági körökhöz viszonyitva (3oC különbség a déli és az északi helységek között), de a tengerszint feletti magasság ennél nyilvánvalóbban hat a hõmérsékletekre (5-10 oC különbség a hegyekben és a sikságokon mérhetõ átlaghõmérsékletek között).

A román nemzet a Krisztus utáni elsõ évezred kezdetén alakult ki, a mai Görögországtól Lengyelországig és Sváctól Ukrajnáig terjedõ területen. Az itt élõ trákok elrómaiasodása egy nyelvileg (a „latina vulgara”-t beszélték) és kulturálisan is egységes lakosságot eredményezett.

Ma a románok az egyetlen fennmaradt utódjai, leszármazottjai a közép-és kelet-európa ezen térségében valaha létezõ római világnak, a nyelvük pedig egyike a legfontosabb latin eredetû nyelveknek, a francia, olasz és spanyol mellett.

A román nép (az elnevezés a latin eredetû „romanus” szóból származik) a romanitás „szigetének” nevezhetõ az õt körülvevõ szláv és finnugor népek között, egy több mint ezer éves Európa összes vándornépe által végigpusztitott területen.

Már a negyedik évszázad óta keresztény-ortodox (bizánci) vallásúként, a mai románo (dákó-románként is emlitik õket) a középkortól a modern idõkig három szomszédos, önálló fejedelemségben éltek: Havasalföld, Moldva és Erdély. 1859 után részben sikerült létrehozni a román nemzeti egységet.

A modern állam elméletben I Károly királynak, ki a Hohenzollern család Sigmaringen-i (Baden-Würtenberg) ágának sarja volt, és utódjának, Ferdinánd királynak az érdeme.

Az elsõ világháború után beköszöntött két évtizedes gazdasági fellendülés és politikai, kulturális érvényesülés hirtelen véget ért 1940-ben, amikoris elõbb a Moszkvai, majd a Bécsi Döntéseknek köszönhetõen Románia elveszitette területének és lakosságának egy harmadát.

1945-ben, négy év háború után, mely 700.000 áldozatot követelt, Románia részben helyreáll a Bécsi Döntés hatályának eltörlése után.

A több mint egy évszázadon keresztül uralkodó, fennálló demokratikus hagyományok (az összes velejáró tökéletlenségekkel) megtörtek a beözönlõ szovjet csapatok és a kommunista rendszer erõszakos kényszereitõl.

Az 1960-1968-as években –amikor Románia volt az egyetlen állam amelyik 1968-ban a Csehszlovákiának a Szovjetunió, Német Demokratikus Köztársaság, Lengyelország és Magyarország általi támadását elitélte, ellenezte- ébredezni látszó reményt azonban hamar megtörte a Nicolae Ceauºescu rendszernek a legképtelenebb, legzsarnokibb rendszerré való átalakulása, amely az 1989-es decemberi forradalommal ért véget.